Szelektív hulladékgyűjtés hőskora Magyarországon

A mai fiataloknak természetes, hogy külön gyűjtjük a papírt, fémet, üveget és műanyagot, de kevesen tudják, hogy ennek gyökerei évtizedekkel ezelőttre nyúlnak vissza. A MÉH, azaz a Melléktermék- és Hulladékhasznosító Vállalat a 20. század második felében a magyarországi szelektív hulladékgyűjtés úttörője volt. Ebben a nosztalgikus hangvételű visszatekintésben áttekintjük a MÉH történetét, működését és örökségét – hogyan indult, mit gyűjtött, milyen ösztönzőkkel és szlogenekkel mozgósították az embereket, miért volt ez fontos a gazdaságnak és a környezetnek, és mi történt a rendszerrel a rendszerváltás után.

A MÉH vállalat megszületése és fénykora

A MÉH vállalatot 1950-ben hozták létre, nem sokkal a második világháború után (hu.wikipedia.org) (hvg.hu). Ekkoriban Magyarország nagyszabású iparosításba kezdett, viszont nyersanyagszegény ország lévén óriási szükség volt minden újrahasznosítható anyagra (hvg.hu). A nehézipar fellendítéséhez – Rákosi Mátyás híres utópiáját követve, miszerint „Magyarország a vas és acél országa lesz” – minden fémhulladék és egyéb anyag összegyűjtése stratégiai fontosságúvá vált (intermetal.hu). Kezdetben a MÉH a Tollkereskedelmi Vállalat egyik főosztályaként működött, majd 1950-ben önálló egyesüléssé alakult (hvg.hu). A rövidítés – MÉH – hamar köznyelvi fogalommá vált, és a vállalat neve idővel a hulladékátvevő telepek szinonimája lett (hu.wikipedia.org).

Az 1960-as évektől a MÉH működését egy nagy vállalatcsoport, ún. nyersanyag-hasznosító tröszt keretében szervezték tovább. Több regionális tagvállalatot hoztak létre, amelyek országszerte hálózatot alkottak (hvg.hu). A csúcson, a nyolcvanas évek közepére 6 tagvállalat maradt, mintegy 200 telephellyel és 6000 dolgozóval (hvg.hu). Ez jól mutatja, milyen jelentős méretű szervezetről volt szó. A MÉH fénykorában évente elképesztő mennyiségű hulladékot gyűjtöttek be: az aranykorban évi 60 ezer tonna vashulladék és közel 30 ezer tonna papírhulladék gyűlt össze a telepeken (index.hu). Ezek az anyagok aztán hazai üzemekben kerültek feldolgozásra, részben pótolva az importot és hozzájárulva a szocialista gazdaság nyersanyag-ellátásához.

Mit gyűjtöttek a MÉH-telepeken?

A MÉH megalakulásától fogva különféle anyagok szelektív begyűjtésével foglalkozott, lényegében azt nyújtva, amit ma hulladék-újrahasznosításnak hívunk. A legfontosabb kategóriák a fémhulladék – ezen belül vas és színesfémek –, a papírhulladék, valamint a textilhulladék (rongyok, szövetek) voltak (hvg.hu). Emellett számos egyéb hulladékot is átvettek, ami újrahasznosítható volt. Ide tartozott például az üveg (törött üveg, hulladéküveg), bár az üvegpalackok visszaváltása külön rendszeren – a betétdíjas üvegvisszaváltáson – keresztül is működött. A MÉH gyakorlatilag minden olyan mellékterméket átvett, amit újra fel lehetett dolgozni vagy hasznos nyersanyaggá lehetett alakítani.

Külön érdekesség, hogy a MÉH nem állt meg a papírnál és fémnél: még meglepőbb anyagokat is gyűjtöttek. Például emberi hajat is begyűjtöttek – igaz, ezt kizárólag exportra, parókakészítés céljából. A hetvenes években évente mintegy 240 tonna emberi haj gyűlt össze Magyarországon, amit külföldre szállítottak paróka-alapanyagnak (index.hu). Ugyanígy a vágóhídi és kórházi csontokat sem hagyták veszendőbe menni: évente mintegy 1500 tonna csontot gyűjtöttek be, amelyekből a Budapesti Vegyiművekben enyvet (ragasztót) főztek – főleg exportra –, illetve a csontőrleményt takarmányozásban és műtrágya készítéséhez hasznosították (index.hu). A rongyokat és textilhulladékot is gyűjtötte a MÉH, ezeket egy külön Textilmaradék és Fonalosztályozó Vállalat dolgozta fel géptisztító rongyokká, amire szintén nagy igény volt. Sőt, a len- és kenderrongy volt a kor legjobb minőségű papírjainak – például cigarettapapír és bankjegypapír – alapanyaga (index.hu). Látható, hogy a MÉH tevékenysége messze túlmutatott a mai értelemben vett szelektív hulladékgyűjtésen: valóban szinte minden újrahasznosíthatót összeszedtek, a tollpihétől a fémforgácsig, a hulladék textiltől a használt gépalkatrészig.

Ösztönzők: anyagi jutalom, versenyek és propaganda

Mivel a MÉH által kínált felvásárlási árak meglehetősen alacsonyak voltak, pusztán anyagi alapon nehéz lett volna rávenni a lakosságot a gyűjtésre (hu.wikipedia.org). A hatóságok ezért különféle ösztönzőkkel és agitációs fogásokkal éltek, hogy az emberek kedvet kapjanak a hulladék gyűjtéséhez (hu.wikipedia.org). Természetesen minden leadott kilo gramm papírért, vasért vagy egyéb anyagért járt némi pénz a beszolgáltatónak – gyerekeknek ez zsebpénz-kiegészítés, felnőtteknek kisebb anyagi ösztönzés volt. Ám önmagában a pár filléres vagy forintos összegek nem mozgatták meg eléggé az embereket, így az anyagi jutalmazás mellett a versengés szellemét és a közösségi elismerést is bevetették.

Az 1960-as és 1970-es években például évente rendeztek iskolai papírgyűjtő versenyeket az általános iskolákban (hu.wikipedia.org). Ilyenkor az osztályok versengtek, ki tud több mázsa újságpapírt, használt füzetet, könyvet összegyűjteni. Sokan emlékezhetnek rá, hogyan hordták össze a diákok a szülőktől és szomszédoktól összekért újságkötegeket, kartonokat az iskola udvarára. Az eredményhirdetéskor pedig nemcsak taps járt a győztes osztálynak, hanem gyakran oklevél, esetleg kisebb jutalmak (például kirándulás vagy torta) is. Ez a hagyomány egyébként több helyen máig él – még a 2020-as években is találunk iskolákat, ahol tavasszal és ősszel papírgyűjtési akciót tartanak a diákok (hu.wikipedia.org).

Nemcsak az iskolák versenyeztek: a pionírok mozgalma (az úttörők) számára is fontos feladat volt a hulladékgyűjtés. Úttörőcsapatok, ifjúsági szervezetek gyakran szerveztek vas- és papírgyűjtő akciókat, és büszkén számoltak be róla, ha rekord mennyiséget sikerült összeszedni. Sok családban pedig bevett szokás lett a „MÉH-be járás” – akár havonta egyszer elvinni a felhalmozott újságpapírt, fém ócskavasat a telepre egy kis zsebpénz reményében. A hulladékgyűjtés így közösségi élménnyé és hazafias kötelességgé is vált a propaganda révén, nem pusztán anyagi tranzakcióvá.

Szlogenek és plakátok a korszakból

A korabeli hatóságok ütős jelszavakkal és plakátokkal igyekeztek mozgósítani a lakosságot a MÉH számára. A leghíresebb szlogen az 1950-es évekből származik, és sokak fülében máig ismerősen cseng:

„Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”

Ez a rövid versike lényegre törően kapcsolta össze a hulladékgyűjtést a hazafiassággal: azt sugallta, hogy aki leadja a használt vasdarabokat, fémhulladékot, az bizony a béke ügyét szolgálja. A plakátokon gyakran mosolygó úttörők vagy munkások voltak láthatók, amint lelkesen gyűjtik az ócskavasat, hátterükben gyárkéményekkel vagy épp egy öt éves terv jelszavaival. Az egyik 1951-es plakáton például egy vörös nyakkendős fiú emel magasba egy darab vasat, alatta pedig ott díszeleg ugyanez a híres szlogen (regigyor.hu). A propaganda grafikusai igyekeztek derűs, optimista hangulatot sugározni – a hulladékgyűjtés nem nyűg volt, hanem vidám kötelesség, amit örömmel teljesít minden hazafias polgár.

Nem csak a plakátok, de a rádió, újságok és filmhíradók is tele voltak hulladékgyűjtést népszerűsítő üzenetekkel. Gyakran közölték, melyik város vagy járás mennyi vasat gyűjtött egy-egy kampány során. Például 1953-ban a Győr-Sopron megyei hírlap beszámolt róla, hogy a helyi iskolások tonnaszám hordták a vasat a MÉH telepekre (regigyor.hu). Az ilyen hírek dicsőséget hoztak a közreműködőknek és további gyűjtésre buzdították a többieket. A korszak jelszavai között megjelent az újrahasznosítás fontossága is, bár akkoriban ezt inkább gazdasági szükségszerűségként, semmint környezetvédelmi kötelességként kommunikálták.

Miért volt fontos az újrahasznosítás?

Felmerülhet a kérdés, miért tulajdonítottak ekkora jelentőséget a hulladék összegyűjtésének a szocializmus évtizedeiben. Ennek több oka is volt:

• Gazdasági szempontok: Mivel Magyarország szűkösen állt nyersanyagokból, a hazai hulladék újrafeldolgozásával rengeteget lehetett megtakarítani népgazdasági szinten (index.hu). Amit sikerült begyűjteni és itthon feldolgozni, azt nem kellett drága valutáért importálni. A vas- és fémhulladék beolvasztásával acélt és más fémeket nyertek, a papírhulladékból újrapapír és csomagolóanyag készült, a textilhulladékból tisztítórongy vagy papíralapanyag. Egy 1966-os újságcikk megjegyezte, hogy a Budapesti MÉH éves forgalma meghaladta a negyedmilliárd forintot, és például jelentős mennyiségű ezüstöt sikerült visszanyerniük, amivel 58 ezer dollár értékű importot váltottak ki (index.hu). Ezek hatalmas összegek voltak akkoriban. Tehát a hulladékgyűjtés hozzájárult a nemzetgazdaság önellátásához és csökkentette az ország függését a külső nyersanyagforrásoktól.

• Környezetvédelmi szempontok: Bár a környezetvédelem fogalma nem volt annyira előtérben, a MÉH tevékenysége kétségkívül csökkentette a hulladék mennyiségét a környezetben. Ami begyűjtésre került, azt nem kellett szemétlerakóba tenni vagy elégetni. Budapesten már a hatvanas években gondot okozott, hogy telítődtek a régi agyagbányák helyén kialakított szemétlerakók, és keresték a megoldást az egyre növekvő szemét elhelyezésére (index.hu). A MÉH által összegyűjtött anyagok egy része ilyen formán nem szennyezte tovább a környezetet. Persze a korszakban az újrahasznosítás fő hajtóereje a gazdaság volt, de mellékhatásként a természet is nyert vele, hiszen kevesebb nyersanyagot kellett kitermelni (pl. ércek bányászata, fa kivágása a papírhoz), és kevesebb hulladék került a lerakókba. Mondhatjuk, hogy a MÉH tevékenysége a maga idejében hozzájárult egy fenntarthatóbb gazdálkodási gyakorlathoz, még ha ezt akkoriban nem is így nevezték.

Hogyan lehetett leadni a hulladékot?

Felmerülhet, hogy a gyakorlatban miként zajlott a hulladék beszolgáltatása a MÉH részére. Két fő forrásból érkezett az anyag: a lakosságtól és az ipari/intézményi szereplőktől.

• Lakossági begyűjtés: Bár ma megszoktuk a házhoz menő szelektív gyűjtést, a szocializmus idején a lakosságnak kellett elvinni a hulladékot a gyűjtőhelyre. A városokban és falvakban MÉH-átvevő telepek hálózata működött, ahova bárki betérhetett a leadni kívánt holmival. Ezek a telepek jellegzetes látványt nyújtottak: udvarukon bálázott papírhalmok, felstószolt fémhordók, autóroncsok, kis műhelyek, ahol mérlegelték és átvették a behozott anyagokat. A leadás egyszerű volt: az ember behozta például a megunt újságokat vagy a tönkrement biciklivázat, a MÉH dolgozója pedig mérlegen lemérte és az aktuális felvásárlási ár szerint fizetett érte néhány forintot. Így alakult ki sok családban a rutin, hogy bizonyos időközönként „lemegyünk a MÉH-be” – akár gyalog, babakocsival tolva a papírköteget, akár kézikocsival húzva a vasat. Ez amolyan másodállás vagy mellékes kereseti lehetőség is volt: egyesek kifejezetten járták az utcákat lomok után kutatva, hogy aztán a MÉH-ben pénzre váltsák a talált holmit. Ez a jelenség a mai napig ismerős lehet – gondoljunk a fémhulladék-gyűjtőkre –, de akkoriban sokkal általánosabb és elfogadottabb volt.

• Ipari és intézményi begyűjtés: A másik fő forrás az üzemek, gyárak, hivatalok voltak. A nagyvállalatoknál keletkező fémforgács, selejt vasanyag, papírhulladék stb. rendszerint szervezetten a MÉH-hez került. Sok helyen belső gyűjtést tartottak, majd teherautóval szállították el a felhalmozott hulladékot a MÉH valamelyik feldolgozó telepére. Például a nyomdákban összegyűlt papírnyesedéket, vagy a gépgyárakban keletkezett fémforgácsot a MÉH elszállította és újrahasznosította. Az állami vállalatoknak is érdekük volt ez, hiszen a MÉH fizetett a hulladékért (igaz, nem túl sokat), de még fontosabb, hogy így körforgásban maradtak az anyagok a gazdaságban. Külön telephelyek foglalkoztak bizonyos anyagokkal: például a textilhulladékokat egy specializált üzem osztályozta (index.hu), a fémet pedig bálázták, válogatták, majd küldték az olvasztóba.

Érdekes módon a MÉH-telepek nem csak a hulladék leadásáról szóltak, hanem vásárlási forrásként is szolgáltak a lakosság számára. Gyakran előfordult, hogy barkácsolók, építkezők betértek egy MÉH-telepre, hogy hasznosítható anyagokat vásároljanak olcsón. A tapasztalatok szerint leginkább a haszonvasat keresték (például építkezéshez egy-egy vasgerendát, szögeket, csöveket), de népszerűek voltak a MÉH-nél a tévéantennák készítéséhez használható fémrudak is (index.hu). Magyarán a MÉH egyfajta újrahasznosított alapanyag-piacként is működött: ami egyik oldalon hulladék, a másikon kincs lehetett. Ez a fajta spontán újrahasználat a szűkös gazdaság kényszereiből fakadt, és jól példázza a körforgásos gazdálkodás elvét.

Érdekességek a MÉH történetéből

A MÉH működésének hosszú évei alatt számos érdekes adat és történet halmozódott fel. Íme néhány figyelemreméltó érdekesség:

• A „MÉH” szó beépült a nyelvbe: A MÉH Vállalat neve köznevesült – mind a mai napig MÉH-telepnek nevezik a hulladékátvevő helyeket, még ha azokat már rég nem így hívják hivatalosan (hu.wikipedia.org). Sokan ma is azt mondják, „elviszem a MÉH-be a rozsdás biciklit”, pedig lehet, hogy egy magáncég telephelyéről van szó.

• Óriási mennyiségek mozgása: A szocializmus évtizedeiben a szervezett hulladékgyűjtés csúcsra járatva működött. Évente 60 000 tonna vas és 30 000 tonna papír is összegyűlt országosan a MÉH telepein a rendszer csúcsidőszakában (index.hu). Összehasonlításképp: ez több száz teljesen megrakott tehervonatnyi hulladékot jelent, amit újra feldolgoztak.

• Haj és csont is a MÉH-hez került: Nemcsak fém és papír – a MÉH gyűjtött emberi hajat is parókakészítéshez, évente mintegy 240 tonnányit (index.hu). Ugyanígy a vágóhidakról és kórházakból évi ~1500 tonna csont is begyűjtésre került, melyből ragasztó, csontliszt és műtrágya készült (index.hu). Ezek ma megdöbbentő számok, de akkoriban természetes részei voltak az újrahasznosításnak.

• A bankjegy papírja és a rongyok: Kevesen tudják, de a régi időkben a len- és kenderrongy volt az egyik legjobb minőségű papír alapanyaga, például a bankjegyeké. A MÉH-hez beérkező rongyokból így nem csak portörlő készült: a megfelelő minőségű textilhulladék a papírgyárakhoz került, és hozzájárult a pénz és cigarettapapír gyártásához (index.hu).

• Vevők is voltak a MÉH-telepeken: A hiánygazdaság idején a MÉH egyben kincsestár is volt találékony embereknek. Gyakran kerestek használható vasdarabokat házépítéshez vagy javításhoz. Például sok vidéki ház kerítésében ott voltak a MÉH-től vásárolt másodkézből származó vasrudak, és nem egy televízió antennája készült MÉH-ben talált alumínium csőből (index.hu).

• Papírgyűjtő hagyomány napjainkban: A MÉH hagyatéka, hogy a papírgyűjtés mint iskolai hagyomány sok helyen máig fennmaradt. A 2000-es években is számos iskola rendez papírgyűjtési akciókat – a diákok ugyanúgy versengenek, mint szüleik vagy nagyszüleik tették, bár ma már inkább a környezettudatosság kerül előtérbe, nem a „haza vas- és papírügye”.

A MÉH hanyatlása a rendszerváltás után

A szocialista rendszer végével a MÉH történetében is fordulat következett. A rendszerváltás idején (1989-1990 körül) felmerült a nagy állami vállalat, a MÉH tröszt privatizációjának ötlete (hu.wikipedia.org). Ekkorra már látszott, hogy a merev állami keretek között működő hulladékgyűjtés nehezen tart lépést a változó gazdasági viszonyokkal. 1990 után sorra jelentek meg a magán hulladékgyűjtő és -feldolgozó vállalkozások, amelyek rugalmasabban és gyakran nyereségesebben tudtak működni bizonyos területeken (főleg a jól jövedelmező színesfém-kereskedelemben) (hvg.hu). A MÉH piaci részesedése gyorsan zsugorodni kezdett: az addigi monopolhelyzet megszűnt, versenytársak jelentek meg.

Egészen 1993-ig húzódott a MÉH privatizációja. Végül az állami vagyonkezelő több darabban értékesítette a trösztöt alkotó regionális MÉH vállalatokat (hu.wikipedia.org). A hat nagyvállalat részvényeit külön-külön adták el – volt, amelyiket a menedzsment tagjai és befektetők vásároltak meg, volt, amelyikbe külföldi (például francia) cég szállt be (hvg.hu). A privatizáció után a hagyományos MÉH-telepek jelentős része bezárt vagy átalakult (hu.wikipedia.org). Sok egykori telephelyet felszámoltak, mert nem volt már gazdaságos a működtetésük, vagy mert a környékük időközben felértékelődött (városokban például lakóparkok épültek a helyükre).

A kilencvenes években a lakosság is máshogy viszonyult már a hulladékhoz. Megjelentek az első szelektív hulladékgyűjtő szigetek, kukák, és fokozatosan az önkéntes környezetvédelmi motiváció vette át a korábbi „leadom és kapok érte pénzt” szemlélet helyét. A MÉH egykori utódai – az újonnan alakult hulladékhasznosító cégek – inkább az ipari méretű újrahasznosításra koncentráltak, míg a lakossági begyűjtésben egyre nagyobb szerepet kapott az állami/önkormányzati hulladékszolgáltatás.

Az egykor egységes MÉH rendszer örökre megváltozott: a piaci versenyben a cégcsoport részesedése 1993-ra 40% körülire esett vissza, és veszteségessé vált (hu.wikipedia.org). A legendás MÉH-telepek közül sok eltűnt a térképről, vagy ha meg is maradt, magánkézbe került és profitorientált hulladékudvarként működött tovább (index.hu). Az emberek is lassan leszoktak arról, hogy kis tételekkel felkeressék a MÉH-et; inkább a ház elé kitett szelektív kukába dobják a papírt, műanyagot.

Örökség és párhuzamok napjaink szelektív gyűjtésével

Bár a klasszikus értelemben vett MÉH-rendszer a múlté, öröksége máig él. Egyrészt nyelvi örökség: ahogy említettük, a „MÉH-telep” szófordulat tovább él, és a régi generációk emlékeiben a MÉH-be járás nosztalgikus képei élnek. Másrészt szemléletbeli örökség is: a tudat, hogy a hulladék érték, és hogy érdemes különválogatva gyűjteni, részben ezekből az időkből gyökerezik. Sok mai nagyszülő tanította az unokáját szelektíven gyűjteni, mondván: „mi is gyűjtöttük régen az újságpapírt az iskolában, mert fontos”. A környezettudatosság nevelése valójában már akkor megkezdődött, még ha más megfogalmazásban is.

A mai szelektív hulladékgyűjtés számos ponton hasonlít a régi rendszerre – persze modernizált formában. Ma is külön gyűjtjük a papírt, a fémet, az üveget és a műanyagokat, akárcsak a MÉH idején tettük (a műanyag akkoriban még nem terhelte ilyen mértékben a környezetet, de papírt és fémet már akkor is szelektíven gyűjtöttek). Ma is vannak kampányok és felhívások – igaz, manapság a klímavédelem és a fenntarthatóság jegyében. Az iskolai papírgyűjtés, ahogy említettük, ma is létező jelenség, sőt kibővült elektronikai hulladék-gyűjtő akciókkal, elemgyűjtéssel stb.

Ami gyökeresen más, az a hulladékkezelés szervezeti kerete: míg régen egy állami mamut koordinálta, ma több szereplős, piaci alapon működő szektor és önkormányzati szolgáltatók hálózata végzi ugyanezt a feladatot. Érdekes módon azonban időről időre felmerül a központosítás igénye is. Például 2017-ben szóba került, hogy az állam átvenné az iskolai papírgyűjtések koordinálását – ami sokakban a régi idők állami hulladékgyűjtésének emlékét idézte fel (hugreenfo.hu). Úgy tűnik, a kör bezárult: amit valaha a központi akarat hívott életre, azt a piaci verseny szétbontotta, majd a hatékonyság keresése újra valamilyen központosított megoldás felé terelné.

Összességében a MÉH öröksége abban áll, hogy megmutatta: a hulladék érték, és a társadalom képes összefogni az újrahasznosítás érdekében. A mai szelektív hulladékgyűjtési mozgalom sokat tanulhat a múltból. Bár ma már nem viszünk szatyorban hajat a hulladékudvarba, a szétválogatott hulladék gyűjtése – legyen szó papírról, fémről vagy üvegről – ugyanúgy fontos, mint 50-70 évvel ezelőtt. A technológia fejlődött, a motivációk átalakultak, de a cél közös: óvni erőforrásainkat és környezetünket azáltal, hogy a hulladékot nem szemétnek, hanem nyersanyagnak tekintjük. Ebben pedig a magyar MÉH vállalat úttörő munkája máig ható példa és inspiráció.